089_f. és d.

- a mai napig emlékszem... - szólal meg elmerengve d. - amikor először töltöttem egy egész éjszakát egy lánynál.
f. beleszív cigijébe és ferdén sandít barátjára. az folytatja.
- mentem hajnalban haza. apám a kapuban várt. irtózatos pofont kaptam tőle. üvöltött, én persze visszaüvöltöttem: egy felnőttel - velem - már nem lehet így beszélni!
d. arca kipirul, ahogy visszaemlékszik.
- de nem azt kérdezte, hol voltam, azt tudta. sőt, nem is kérdezett, csak annyit: hogy tehettem ezt meg vele. lassan felfogtam, hogy nem arról van szó, hogy én kimaradtam egész éjjel, nem énrólam. hanem hogy annál a lánynál voltam egész éjjel, és hogy vele, a lánnyal hogyan tehettem ilyent. magyaráztam, hogy csak beszélgettünk. én az egyik ágyon feküdtem, ő a másikon, a szoba túlsó felében. és hogy hamar eltelt az idő...
f. elnyomja a csikket, körbenéz, majd zsebrerakja. d. ránéz.
- apám erre azt mondta, hogy az tökmindegy. merthogy nem az a lényeg, ami történt, hanem a látszat! és itt az a látszat, hogy ez a tizenkilenc éves lány, alighogy megkapta a saját lakását, kihalt belőle a nagymama, a gyász még ott a levegőben, ő meg máris férfiakat fogad a lakásán. a látszat a lényeg...
d. felvesz egy vadgesztenyét a földről. nézegeti, hogyan csillog rajta a nap.
- érted, mit akarok mondani?
- jobban, mint gondolnád. apád bölcs ember...
- az...