025_f. és d.

- tudod mit mondott a nagyapám a halálos ágyán?
d. halkan beszélt, szinte suttogott. f.-fel a lányokat nézték, akik csapatosan rajzottak elő a belváros középiskoláiból.
d. újra megszólalt, halkan, vontatottan.
- mindenkit kiküldött. csak ketten voltunk a szobában... nem mertem kinyitni az ablakot, pedig rettentő meleg volt... szóval jól jött volna már egy szellőztetés. napok óta nem szellőztetett senki.
d. bedobott egy kavicsot a szökőkútba.
- és végül mit mondott? - kérdezte f.
- odahívott az ágyához. intett, hogy hajoljak oda a füléhez, egészen közel... fél percig csak a lélegzetét hallottam. már szinte megőrültem a türelmetlenségtől... fogalmam sem volt, mit akar mondani... tanácsot ad? végrendelkezik? valamilyen nagy titoktól akar megszabadulni?
d. sóhajtva felnéz: a pezsgőgyár felől hűvösebb fuvallat áramlik a tér medencéjébe.
- aztán: miért pont nekem? miért nem a fiának szól? vagy valamelyik másik unokának? beletörődve szerepembe, vártam, vártam.. végül az öreg suttogva megszólalt: „kisfiam...”
a parkban a lányok nevetése reppen fel a kék ég felé. f. ingujjával letörli az izzadságot homlokáról.
- „kisfiam” - mondta. „tudod mi a legjobb dolog az életben?”
f. lélegzetvisszafojtva figyel. d. szünetet tart, majd folytatja.
- „a csirkeláb... a levesben jó puhára főtt csirkeláb.”
- ezt mondta? - kérdezi f. hangja tompán szól.
- ezt.
pár percig csendben ülnek. orgonaillatot hozott a szellő a hegy felől.
- aztán mást már nem is mondott. néztem huncut szemeit, ahogy a redőnyréseken beszűrődő napfényben csillogtak. mosolygott.
d. még ennyit tett hozzá: - író akarok lenni.